Ott tartok, ha beírok valamit a Google-be és a találati listán nem olvasható rögtön a válasz, szar volt a kulcsszó. Nem érdekel a weblap.

5:19 PM Feb 9th, twitter.com/angelday

Kedves bátyám ajánlotta figyelmembe az OnPoint radio január 13-i adását, melyben Jaron Lanier programozó, zeneszerző, showman és tech guru fejti ki aggodalmait a web fejlődésének jelenlegi irányáról.

Lanier szerint egy általa "digitális maoizmus"-nak keresztelt jelenség tanúi lehetünk. A felhasználó leredukálódik az általa termelt tartalom bitjeinek szintjére, elvész az információ-tömegben, a világháló nagyurai pedig (mint a Google vagy a Facebook), mint egyfajta parasztságot, fejik felhasználóikat a tartalomért, és eladják őket a hirdetőknek.

A felhasználók mondandója beleolvad a tömegek bölcsességébe ("hivemind"), egy méhkas szerűen szerveződő kollektív intelligenciává szerveződik, amiben az individuum, a forrás elvész. Információinkat az internetről szerezzük, nem X Y internet felhasználó hozzájárulásáért leszünk hálásak, csak a wikipedia, a google, stb szolgáltatását használjuk. Sőt, háláról szó sincs, elvárjuk, hogy az információ ott legyen, eszünkbe sem jut, hogy ezt valaki esetleg önszántából, ellenszolgáltatást nem várva osztotta meg velünk.

Például érdekes volt hallgatni, ahogy internetfilozófia vizsga előtt az emberek a blogomról beszéltek, és fel sem merült bennük, hogy esetleg a szerző ott állhat velük szemben.

A forrás effajta anonimizációjával pedig találkozhattunk már. Gondoljunk csak a szent szövegekre, amit valaki(k) ugyan biztosan egyszer papírra vetett(ek) (sőt, nem akarok senkit megsérteni vallásában, de ki is találtak), mégis isteni bölcsességet tulajdonítunk nekik. Ilyen formán az internet mint kvázi vallásos tisztelettel övezett földöntúli bölcsesség forrása lebeg az átlag felhasználó szemei előtt.

És itt jött el az interjú azon pontja, ahol úgy éreztem, én is internet-hívővé váltam. Elmesélném a poszt megszületésének körülményeit.

A levelesládámban egy e-mail várt az internetfilozófia tanáromtól, amiben egy Bostoni ösztöndíjat ajánlott figyelmembe a Harvard egyetem "Berkman Center for Internet & Society" intézetében. Miközben lelkesen olvasgattam a Berkman Center projektjeinek listáját weboldalukon, arra gondoltam, hogy ehhez valamit le is kéne tennem az asztalra, és legalább a blogomat kéne rendszeresen frissítenem (meg egyébként is), úgyhogy új posztba kezdtem, és elkezdtem hallgatni a bátyám által ajánlott online rádióműsort. Ahol a második vendég David Weinberger a "Harvard University’s Berkman Center for Internet & Society" munkatársa. (Jó, lebuktam, nem olvastam el előre az összefoglalót.) De erre mégis mennyi esély volt?

David Weinberger az internet pozitívumait hangsúlyozza. Az tömeg bölcsességének gyarapítása mellett az individuális, személyes érvényesülés is sokkal könnyebb. Nem kell hozzá saját tévécsatorna vagy rádióadó, hogy az ember hallassa a hangját. Bár a keresők első néhány találati oldalára bekerülni nem könnyű, a lehetőség mégis adott bárkinek. És ha már ott vagyunk, mivel érhetjük el, hogy ne csak arra a két soros válaszra, hanem a teljes mondanivalónkra, ránk is kíváncsi legyen az arra járó?