„Ó én, ó élet, kérdések nem szűnő árja.
Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok.
Mi jó ezek közt?
Válasz:
Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség,
hogy zajlik a Nagy Színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort.”
/Walt Whitman/

 A hagyományos értelemben vett kultúra produktumait a kultúra szakértőitől kapjuk kézhez. Ezek a letéteményesek lehetnek művészek, az értelmiség, a papság, vagy a sámán, a törzsfőnök, és így tovább. A kultúrán keresztül a közösség számára kialakítanak egy világképet, egy magas kultúrát, a környezetük egy értelmezését. A közösség pedig fenntartja ezt a mechanizmust, fogyasztja a szakértőktől kézhez kapott kultúrát. A hagyományos kultúra termékeit is megtalálhatjuk az interneten, így például a fenti Whitman verset is az 1800-as évekből.

Az internet megjelenésével kialakult újfajta, "kiber"-kultúra viszont radikális változásokat hozott. A kultúra előállítói és használói közötti határ elmosódik, a kultúra letéteményeseinek kivételezett hatalmi pozíciója megszűnik. Az individuumra, az egyénre hárul az a feladat, hogy eldöntse, számára mi az emberi, mi a kultúrális produktum. És sokkal könnyebben lehet önmaga is a kultúra előállítója, ha lesz olyan közösség, ami az ő termékét kultúrális produktumnak fogadja el. 

Az ilyen kontrollálatlanság persze a kultúra "felhígulásával" is jár. Láthatóvá válik a kulturális "szemét", könnyebben hozzáférhető lesz minden - az is, ami nem tetszik. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a sok esztétikai érzékünket és a jóízlést sértő tartalom mind az internet elterjedésének eredménye, pedig rossz művészek és perverzek mindig is voltak és lesznek. Egy ilyen nyitott, sokrétű és hatalomellenes, posztmodern kultúrában viszont sokkal könnyebben találkozunk "szeméttel" is.

Az egyén feladata tehát a végtelen mennyiségű adatból kiszűrni a számára kultúrális értékkel bírót, az individuális világok végtelen sokaságából létrehozni a saját világát, és alkalom adtán hozzáírni egy sort.